17–32 termék, összesen 57 db
A harmadik és negyedik kötetben tárgyalt időszakot nem szokás egységes korszaknak tekinteni. A hagyományos kultúrtörténeti, korstílusokon alapuló felosztás alapján a barokk, a (neo)klasszicizmus és a felvilágosodás, valamint a romantika irodalmaként volna azonosítható.
A hatodik és hetedik kötet az 1930-tól napjainkig tartó időszak angol irodalmának első magyar nyelvű bemutatása. A részletes történeti áttekintés olyan témákat is feldolgoz, mint a skót, a walesi és az észak-ír irodalom, az angol holokauszt-irodalom, az ökológiai irodalom vagy a globalizáció hatása az irodalomra. A hatodik kötet új megvilágításba helyezi a 20. század közepének fejleményeit, például a második világháború irodalmát és az időszak gazdag utazási irodalmát, a zárókötet pedig nemcsak a jelenkori irodalomról ad gazdag körképet, beleértve a „brexit” irodalmi nyomait, hanem a populáris műfajok jelenségeit is bemutatja: felvázolja az angol fantasy, science fiction és képregény történetét, de tárgyalja a bűnügyi regényeket és a Harry Potter-sorozatot is.
A hatodik és hetedik kötet az 1930-tól napjainkig tartó időszak angol irodalmának első magyar nyelvű bemutatása. A részletes történeti áttekintés olyan témákat is feldolgoz, mint a skót, a walesi és az észak-ír irodalom, az angol holokauszt-irodalom, az ökológiai irodalom vagy a globalizáció hatása az irodalomra. A hatodik kötet új megvilágításba helyezi a 20. század közepének fejleményeit, például a második világháború irodalmát és az időszak gazdag utazási irodalmát, a zárókötet pedig nemcsak a jelenkori irodalomról ad gazdag körképet, beleértve a „brexit” irodalmi nyomait, hanem a populáris műfajok jelenségeit is bemutatja: felvázolja az angol fantasy, science fiction és képregény történetét, de tárgyalja a bűnügyi regényeket és a Harry Potter-sorozatot is.
A korlátlan uralkodói abszolutizmus bevezetése megszüntette az intézményes közéletet, formálissá tette a parlament szerepét, és ezek helyébe nyílt és teljes uralkodói önkényuralmat léptetett. A politikai rendelkezések hatására a társadalom szövetének belső rétegeiben mégis tovább élt „a haladás szelleme, az előretörés, a vágy a polgáriasodás után”. Kibontakoztatására azonban „a társas élet, a nemzet belső élete” maradt az „egyedüli tér”.
Ezek az írások a megértés és az értelmezés egymástól el nem választható lehetőségeit vizsgálják. Az elmélet próbája az alkalmazás, ennek során válik láthatóvá, hogy a művészetelméleti elgondolások mire és mennyire használhatók.
A művekhez fűződő viszonyunk – akarjuk vagy sem –, nem állandó, ezért azok a műalkotások is, amelyeknek látszólag jó ismerői vagyunk, hirtelen meglepetéssel szolgálhatnak.
Ám éppen az élteti a műértést, amikor a korábbi olvasatok repedései mentén valami olyasmi tör a felszínre, ami teljességgel váratlan.
A modern kori novella és a tárca szorosan összefonódik a folyóiratok, újságok történetével.
A kompozíció a történelem romjaiból építkezik, ezek a romok azonban nem magukban állnak, hanem a nyelv romjaivá válva a történelmet artefaktuális egységként teszik megközelíthetővé. Ezt a történelmet minden pontján a végesség, a töredezettség, a rommá válás fenyegeti, sőt szervezi, s végső soron az ősember „tűzkörében” ülő „rokontalanoktól” kezdve a tudományos-technikai világelsajátításig nem egyéb, mint az önmagától elidegenedő ember történelme. A költői szóban való önteremtés lehetőségével azonban, mely kivonja őt a gépiesség és a természettől örökölt múlandóság hatóköre alól, az ember egyfajta fölmentést vagy igazolást találhat önnön elidegenedésére és végességére, előállíthatja a sajátosan emberi igazságot.
A “Földközelben” három olyan jelenséget kapcsol össze, amelyek között sokáig nem látszott egyértelmű összefüggés: egyrészt a deregulációt, vagyis a jóléti állam leépítését, amelyen a globalizáció kritikája alapul, másrészt az egyenlőtlenségek egyre fokozódó növekedését, harmadrészt az éghajlatváltozás tagadását. Latour feltevése szerint a politikai színtér elmúlt ötven évben lezajlott és ma is zajló átrendeződése csak akkor érthető meg, ha abban központi szerepet tulajdonítunk a klímaváltozás kérdésének – és tagadásának. Többek között a nemzetállami kereteket újraéleszteni kívánó politikákat is erre a szorongató kérdésre vezeti vissza: lesz-e a jövőben elég hely mindannyiunk számára a Földön?
A “Karanténban” a koronavírus-járvány megfékezése céljából elrendelt lezárásokat hozza összefüggésbe az új klímarend okozta válsággal, hiszen az emberiség egészét fenyegető éghajlatváltozás is a bezártság érzetével párosul – csak ez soha nem fog véget érni, és nincs hova menekülni előle. Latour mindeközben azt mérlegeli, mennyiben jelent a klímaváltozás esélyt arra, hogy a modernitás elrugaszkodott, Földet romboló projektje után végre „földet érjünk”, vagyis újra felfedezzük a talpalatnyi földet, amelyen élünk, és az emberiség létfeltételeit biztosító Föld nevű bolygót. Szerinte a megváltozott körülmények között, ezen az immár „másik helyen” sem kell lemondanunk a szabadság eszméjéről.
Dánél Mónika Csíkszeredán született 1976-ban. Tanulmányait a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte. Jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, 2015-től Bolyai János Kutatási Ösztöndíjas, 2014-től A másság terei. Kulturális tér-képek, érintkezési zónák a kortárs magyar és román irodalomban és filmben című nemzetközi projekt vezető kutatója. “Áttetsző keretek. Az olvasás intimitása” című tanulmánykötete Kolozsváron jelent meg 2013-ban. Újabb könyve a magyar neovantgárd alkotások poétikáját és az 1956-ban Nyugatra emigrált szerzők recepcióját irodalomtörténeti és ideológiakritikai szempontból vizsgálja.
Wilhelm Heinrich Wackenroder az 1790-es évek elején Göttingenben tanult művészettörténetet, és gyermekkori jó barátjával, a szintén berlini születésű Ludwig Tieckkel bejárta a mai Bajorország és Szászország városait. Az utazások során nagy hatást tett rájuk az akkoriban még jobbára ismeretlen német középkori és reneszánsz művészeti hagyomány.
Fontoljuk csak meg, mielőtt felnyitjuk ezt a könyvet, Nietzsche gondolatait a nőről: „…a nő! Az emberiség egyik fele gyönge, tipikusan beteg, ingadozó, állhatatlan – a nőnek szüksége van az erőre, hogy legyen mibe kapaszkodni, és a gyöngeség vallására, amely a gyöngeséget isteninek magasztalja, előírja a szeretetet, az alázatot, vagyis, jobban mondva, legyengíti az erőseket, akkor uralkodik, ha sikerül az erőseket legyőzni…”
Mi történik, ha az irodalom a sportot hozza szóba? Ha a közvetettség a közvetlenségről beszél? Ha a szabályozott testmozgás és az arról szóló szöveg különbségei válnak az értelmezés kulcskérdéseivé? Fodor Péter könyve az intenzív testi-érzelmi bevonódással járó események antropológiai belátásait az irodalmi nyelv által létesülő reflexív megértésformákkal kapcsolja össze. Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a sporthoz napjaink testetlenítő és individualista high-tech világában egyre inkább mással nem helyettesíthető szociokulturális funkciók járulnak, de azok elgondolhatóságához többek között éppen az irodalom vihet közelebb. Fodor Péter miközben a sport irodalmi közvetítésének kérdéseit veti föl, korszerű és egyedi szempontrendszere, tartalmas, érdekfeszítő elemzései révén olyan sokat vizsgált életművek kutatását is jelentősen gazdagítja, mint az Ottliké, Mészölyé, Mándyé vagy Esterházyé. A Térfélcsere – akárcsak a sport és az irodalom – egyszerre hat az érzékekre és az intellektusra: szakszerű és élvezetes könyv. (Szirák Péter)
Bizonyára nem véletlen, hogy Jeles András filmjeiről számtalan kitűnő esszé, elemzés és kritika látott napvilágot, olyan szerzőktől, mint Balassa Péter, Fodor Géza, Radnóti Sándor vagy éppen Petri György, ám átfogó, monografikus igényű áttekintés, mint a jelen kötet, még nem született a rendező filmművészetéről. A könyv módszertanában is igyekszik követni a Jeles-recepció hagyományát, illetve Jeles művészetének voltaképpeni tárgyát: a küzdelmet saját anyagának megformálásért. Célja egyszerre bemutatni Jeles filmjeinek formaeszközeit és társadalmi környezetét, ugyanakkor megsejtetni mindennek bölcseleti távlatát. Jelesnél erős az elutasítás, a rombolás – avagy enyhébb kifejezéssel élve – a perspektívaváltás gesztusa, ám ehhez látnunk kell azt is, mit utasít el, mit rombol le, mihez képest módosít a nézőpontján, hogy megnyílhasson a figyelme valami másra. Nehéz őt elhelyezni a magyar filmtörténeti hagyományban, hiszen művészetének lényege épp e hagyomány lebontása, illetve átalakítása.
A hatvanas évek magyar újhulláma mellett kevesebb figyelem fordul a hetvenes évek filmművészete felé, noha olyan alkotások készültek ekkor, mint a Szindbád, a Szerelem, az Amerikai anzix, az Ajándék ez a nap vagy A kis Valentinó.
Ez az évtized nemcsak remekműveket hozott, hanem szemléletmódbeli váltást is: az 1968 utáni kiábrándulás következtében kérdésessé vált a filmeket korábban értelmező politikai keret, amivel párhuzamosan felértékelődött az egyes művek nyelvi–stilisztikai megformálása, ugyanakkor új lendületet vett és egyedülálló filmtípust hozott létre a társadalmi folyamatokat kritikusan elemző dokumentarizmus.
A szerző a magyar filmtörténet méltatlanul háttérbe szorított, „elsüllyedt” évtizedét elsősorban a művek formavilágán keresztül mutatja be, amivel a magyar filmtörténetírásban sokáig hiányzó, a korszak játékfilmjeit és életműveit új megvilágításba helyező szempontot érvényesít.
Ez a könyv a 2002-ben megjelent, számos felsőoktatási intézményben tankönyvként használt első kiadás javított és bővített változata.
Ez a könyv az első magyar nyelvű munka, amely Howard Phillips Lovecraft (1890–1937), a weird fiction műfajában alkotó amerikai író életművének átfogó bemutatására vállalkozik. A kötet szerzői a poszthumanista gondolkodás távlatában mutatják be Lovecraft legfontosabb műveit. Többek között Lovecraft filozófiájával, világképével, mitológiájával, gótikus írásmódjával és ökopoétikájával foglalkoznak. A modern világkép alkotóelemei – mint például az univerzum embertelenségét megmutató tudomány, a holt anyag, a végtelen világűr, a darwini evolúció – Lovecraftnál a kozmikus horror építőköveivé válnak. Ahelyett, hogy a szerző az emberi értékek megóvására intene, olvasóit az anyagelvű világszemlélet által kiüresített világ rémségével szembesíti. Az ő világa humanizmuson túli világ: a rettenet mindent elnyelő feketesége. A szerzők részletesen elemzik a lovecrafti horror radikális „kívüliségét”, ahol idegen erők foglalják el az ember megüresedő helyét. Értelmezéseik az életmű új esztétikai, ideológiai és szellemi vonatkozásait tárják fel, miközben arra a kérdésre keresik a választ, hogy miért hat Lovecraft munkássága elemi erővel a kortárs kultúra legkülönbözőbb területeire.