Az értelmezés tébolya. Hermeneutikai tanulmányok

„Megvallom, az a fajta műélvező vagyok, aki valamely megrendítő, katartikus tapasztalat után nem tudja leplezni izgatottságát, és heves vágyat érez arra, hogy valamiképp úrrá legyen a zavaron, amelyet az átéltek keltettek benne. Érzésfoszlányok, benyomástöredékek, apró, összefüggéstelen részletek, alkalmi megfigyelések, gondolatszilánkok kavarognak ilyenkor az ember fejében, s keverednek korábban látottakkal, mindenféle műveltség-töredékkel, feltoluló olvasmány-emlékekkel. Egyfajta racionalizálási kényszer száll meg ilyenkor, valamiféle hermeneutikai téboly, hogy valamilyen zárt, koherens értelmezés keretébe fogjam a sok széttartó mozzanatot. Mint aki nem képes elviselni azt az állapotot, hogy valami megmaradjon a nyitottban, az értelemadó intellektus ráveti magát az anyagra: mindenféle teoretikus modellek, gondolati sémák, logikai műveletek és retorikai játékok segítségével addig keretez, extrapolál, kombinál, addig nagyít fel dolgokat vagy ignorál másokat, míg mindennek helyet nem talál maga alkotta univerzumában. De nem véletlenül neveztem ezt az értelmezés tébolyának. Mert minél több szilánkot tudok így rendszerembe illeszteni, annál hevesebb a vágy, hogy újabbakkal bővítsem-finomítsam, s hogy minden felmerülőt így vagy úgy, a meg- vagy kitalált értelem Prokrusztész-ágyába kényszerítsek. Minden mozzanat, amely igazolni látszik konstrukciómat, ahelyett hogy oldaná és enyhítené az értelmezés kényszerességét, ellenkezőleg, csak tovább hajszol a kerekdedség felé. Magasrendű, de – kell-e mondanom? – nem kockázatoktól mentes élvezet forrása ez…” (Rényi András)