Világoskamra. Jegyzet a fotográfiáról

Roland Barthes Világoskamrája, 1979-ben írt utolsó nagyobb munkája fotóelméleti alapmű. Az értekező próza és a szépirodalom határán mozgó írás szándékoltan ellenáll a műfaji besorolásnak, ami abból is következik, hogy a szerzőt alapvetően ez a kérdés foglalkoztatja: hogyan írható le a fotó mint médium egyszerre tudományosan, vagyis a maga általános jellegében, és a nézőjére gyakorolt mindig egyedi hatásában? Hogyan lehet megragadni a fotó „egyedi általánosságát”?

„Végül arra jutottam – írja Barthes –, hogy kiindulásképp csak néhány fotót vizsgálok meg, azokat, amelyekről biztosan tudom, hogy számomra léteznek. Szó sincs korpuszról, csupán néhány testről. Ebben az összességében egészen hagyományos, a szubjektivitás és a tudomány közötti vitában az a különös ötletem támadt, hogy miért is ne jöhetne létre minden tárgynak a saját tudománya? Egy Mathesis singularis (és nem universalis)? Úgy döntöttem tehát, hogy a Fotográfia egészének közvetítőjeként lépek fel, és néhány személyes benyomás alapján fogalmazom meg azt az alapvető jellemzőt, azt az univerzálét, amely nélkül nem létezik Fotográfia.”

A Kijárat Kiadó és a Magyar Fotográfiai Múzeum gondozásában megjelent kötet nem csak új fordításban közli a világhírű esszé szövegét, hanem a francia eredetihez igazodva tartalmazza a teljes képanyagot, Barthes széljegyzeteit, a fejezetcímeket, valamint a hivatkozott fotótörténeti munkák és az említett fotográfusok jegyzékeit.