Árnyékember

A második kötet a gyerekkor élményeivel, emlékeivel – és zuhatagszerűen. Úristen, méghogy zuhatagszerűen… Hiszen már az első kötet is (Őszi kabátlobogás) egy teljesen kész, tudatos költőt mutatott. Hagyjuk a magyarázkodást. Az ilyesmi teljesen felesleges. Minden írás egy személyiség csodája. A gyerekkor álomvilága után az úgynevezett valóság széthullott repeszdarabjai. Egy szerda délután nyomasztóbb lehet a lidércnyomásnál. Vagy éppen meghatóan kedvesebb a maga foszladtságában. Álom? Valóság? Oly mindegy.A szoba délután. Két pálma fejben sakkozik. Az egyik pálma a bőrfotel vállára teszi a kezét. A lány átsétál a másik szobába. Csöndes havazás fogadja. Körülnéz, mintha keresne valamit. Talán a naptárt. Rövid, gunyoros nevetés. Itt nincs naptár. Kivágták. A szobának időjárása van. Ajtócsapódás egy távoli szobából. – Eladtuk a Stófiánt! – Pillanatnyi csönd. – Stófián már az Újpesté. A lány elkínzottan belekiáltott a levegőbe. – Nem érdekel a maga Stófiánja! A nyurga, kopaszos férfi, mintha valahonnan a semmiből nőtt volna ki. És valami olyan mélységes rosszallással. – Tudom én, hogy ki érdekel. Nagyon is jól tudom. (Csönd.) Az a Kafka! Egy magárahagyott kutya sírása. Egy magárahagyott gyereké. Az égő liftben szállt fölfelé a lány. Mellette a postás kettesével vette a lépcsőt. Üvöltött. – Szálljon ki! Levele van! Azt akarja, hogy én olvassam fel?! Nem érti, hogy levél jött Brumiller Árpádtól? (Mándy Iván)

JAK Füzetek 93