„A szöveg kijáratai”. Tanulmányok Roland Barthes-ról

Visszaható alakzatok: egy doxa (egy általános vélekedés) tűrhetetlen módon állítást nyer; azért, hogy megszabaduljak tőle, egy paradoxont alkotok, majd ez a paradoxon is elavul, egy újabb konkrétummá, doxává válik, és tovább kell lépni egy újabb paradoxon felé. Idézzük fel újra ezt az utat! A mű eredeténél, a társadalmi viszonyok homályossága, a hamis Természet áll, az első eljárás tehát ennek a demisztifikálása (Mitológiák), majd mikor ez a demisztifikáció egy ismétlésben rögzül, akkor már ezt kell elmozdítani: a szemiológia (ekkor posztulált) tudománya arra törekszik, hogy kimozdítsa, életre keltse, felfegyverezze a gesztust, a mitologikus pózt, egy módszert adva neki. Ez a tudomány egy imaginárius érdekben fáradozik: a szemiológiai tudomány szolgálatát azonban a szemiológusok (gyakran szomorú) tudománya váltja fel. Ettől kell elszakadnia, bevezetve ebbe az ésszerű imagináriusba a vágy egy csíráját, a test visszakövetelését: ez tehát maga a Szöveg, a Szöveg elmélete lesz. Azonban ez a Szöveg is ki van téve a rögzültség veszélyének: ismétlődve, lapos szövegekben eltékozolja magát, az olvasás és nem a tetszés vágyának tanújaként: a Szöveg így saját Bábelévé korcsosul. Hova tovább? Már benne vagyok. (Roland Barthes: Rolnad Barthes-ról)