Nulladik óra

„Mondd csak, Dinikém, mi mindig így fogunk élni, kérdeztem a barátomtól. Harmincas éveink elején még mindig a régi nóta, nyomjuk a gombot, a gázpedált ütközésig? Nincs megállás, nincs alvás és nincs ágyazás? Így fogunk élni, Lalikám, mondta a barátom szokott nyugalmával. Tizenöt év nagy idő, azóta vagyunk placcon, körülöttünk babakocsis anyák, arcukon gyermekük bárgyú mosolyával és szakadatlan pityegő vekkerórák. Megcsalt férjek és feleségek, délutáni presszók kávékonyakos mélabújában rejtőző munkahelyi kapcsolatok, némán áttévézett éjszakák, széthúzott ágyak, reggeli, ideges cigaretták füstje, nézz körül, mondta a barátom, megannyi menekülő szerencsétlen. Apósok, anyósok, sógorok, menyek, bátyak és hugok hátborzongató panoptikuma. Családi ebédek és nyaralások, születésnapok és karácsonyok. Egy családi ebéd öt év az ember életéből, egy nyaralás minimum tizenöt, a kettő együtt felveti az öngyilkosság gondolatát, a többnapos ünnepeknek már pusztán a gondolata halálos ítélet, mondta töprengve. Nézz körül, csütörtök hajnal egy piacon, sörkortyokban mérjük az időt, nem olyan szomorú ez, mennyi az idő, mennyi sör még, gondolj bele, én mindjárt libabőrös leszek az örömtől. Így fogunk élni, ismételte…”

JAK Füzetek 110