Rossz alvó. Versek

Van valami nyugtalanító Gellén-Miklós Gábor verseiben: a hibátlannak tetsző vershomlokzatról lépten-nyomon kiderül, hogy díszlet. A szerző a hagyományból átvett paneleket a fölismerhetetlenségig átfesti, mögéjük lépve a lehető legmeglepőbb versterekbe érkezünk. Alakoskodik, amikor egy-egy kortárs hangján szólal meg, de aztán visszavonhatatlanul átcsúszik abba a hangfekvésbe, ami csakis az övé. Hosszú évekkel ezelőtt találkoztam legelőször egy versével a Holmi című folyóiratban. Ragacsos lények – olvastam. Bizarr volt, egyszerre melankolikus és ironikus. Mélyen belém ivódott, ahogy későbbi képei is, a plüssállatok damilbajusza, a kígyóként tekergőző csillár vagy a bőrlabda megfejthetetlen morze-jelei: ott lüktet egy-egy mondat a tudatban akkor is, amikor már rég csönd lett, és „homok helyett fáradt olaj kezd csepegni a homokórában”. (Tóth Kriszta)

JAK Füzetek 125