Jean-Jacques Rousseau és az írás problémája

A kötet írásainak mindegyike a rousseau-i írásfogalom vizsgálatára irányul. Ahol kérdésként merül föl az írás, ott mindig az eredet bizonytalanságáról és tisztázásának vágyáról van szó. Csakhogy Rousseau esetében az eredet kitüntetett helyét paradoxonok sokasága foglalja el. Az életmű, legyen szó filozófiai, irodalmi, életrajzi megközelítésről, általában véve is paradoxonok soraként jelenik meg előttünk. Ki ez az ügyetlenül csetlő-botló figura, aki hol félrecsúszott parókában bukkan fel a királyi udvarban, hol örmény köpenyben vándorol Franciaország útjain? Aki annyira megosztja a közvéleményt, hogy vagy gyűlölködve hajítanak követ utána az utcán, vagy istenítik őt? Amikor barátai az Enciklopédia monumentális épületét állványozzák, szállásadóinak nyári konyháján megírja a modern gondolkodás alapvető szövegeit, a második Értekezés, az Emil, a Társadalmi szerződés hármasságát. Az ellene kiadott elfogatóparancs után veti oda Párizs érsekének, hogy „ha egy szó igazság nem volna e műben, akkor is tisztelni és szeretni kellene álmodozásait, és ha csak egy igazán felvilágosult kormány léteznék Európában, egyetlen kormány, mely valóban hasznos és egészséges nézeteket vallana, az a kormány a nyilvánosság szeme láttára tisztelegne az Emil szerzője előtt, és szobrokat állítana neki.” Tudunk-e mást is Rousseau-ról, mint amit ő költött meg saját létezését illetően? Kérdéses. Az azonban bizonyos, hogy a paradoxonok embere címet lefoglalta magának, és közel háromszáz éve törjük a fejünket azon, hogy vajon az élet osztotta neki azt a lapot, hogy korának provokátora legyen, vagy az ő műve az az élet, amelynek legfőbb bírájává éppen önmagát tette meg?