Mind a(z) 12 találat megjelenítveSorted by latest
Ez a kötet a Mészöly-centenárium alkalmából és azután keletkezett írásokból válogat. Leképezi a mészölyi életmű sokféleségét és összetettségét, így nyújtva tablót a megújuló Mészöly-recepció aktuális állásáról.
A kötetben olvasható tizenöt tanulmány meggyőző példával szolgál arra, hogy a természetről folytatott diskurzusnak a természettudományok világán túl a humántudományok területén, sőt a mindennapi életünkben is helye van. A szerzők a természet-ember viszony szövevényes útjainak bejárására invitálják az olvasót, miközben betekintést nyújtanak a természet megtapasztalásának emberi módjaiba, a természethez kötődő metaforák használatának és a természet művészetben betöltött szerepének alakulástörténetébe, valamint a természet emberi megértésének etikai dilemmáiba.
A kötet írásait Zagyvai Sári fotóművész Egy kirándulás vázlatai című sorozatának fiktív táj- és természetképei kísérik.
A poszthumanizmus csápjai mindenhova elérnek. Az elmúlt években Magyarországon is elérték a humántudományokat és a művészeteket, sőt benyomultak a mindennapi élet legkülönbözőbb szféráiba is.
A klíma- és ökológiai válság, a mesterséges intelligencia megjelenése, a modernitásban kialakult társadalmi rendszerek és diskurzusok teljesítőképességének romlása arra kényszerít bennünket, hogy új kérdéseket tegyünk fel – nemcsak arra vonatkozóan, hogy mi az ember, hanem arra vonatkozóan is, hogy fenntarthatók-e azok a keretek, amelyekben eddig gondoltuk el, és amelyek eddig szervezték az emberi és a nem emberi létezők kapcsolatait.
A Poli-P kutatócsoport olyan fiatal kutatók fóruma, akik vállalják a szembesülést a poszthumanista világ problémáival. Bemutatkozó kötetük nyitott minden olyan megközelítésre, amely túlmutat az emberközpontúság keretein. A poszthumanizmus csápjai írásaikon keresztül nem valami fenyegető idegenségként jelennek meg, hanem inkább kapaszkodóként a humántudományok és a művészetek gyorsan változó diskurzusainak és gyakorlatainak örvényében.
Az emberi történelem végét már sokan és sokféleképp meghirdették vagy megjósolták. De mi történik az emberrel, amikor a történelem véget ér?
Giorgio Agamben ebben a könyvében azt vizsgálja, hogyan képzelték és képzelik el az embert az állathoz hasonló vagy éppen attól radikálisan különböző lényként. Többek között Bataille, Linné, Uexküll, de mindenekelőtt Heidegger munkáit elemezve tárja fel az „antropológiai gépezet” működését, vagyis azokat az eljárásokat és gesztusokat, amelyek az embert az állattól való megkülönböztetés révén állítják elő, és teszik történeti létezővé.
„Mintha az emberi és az állati között húzódó határ meghatározása – írja a szerző – nem csupán egy lenne a filozófusok, teológusok, tudósok és politikusok által tárgyalt kérdések közül, hanem az az alapvető metafizikai-politikai művelet, amellyel egyedüli módon lehet meghatározni és létrehozni az »emberhez« hasonló valamit.”
Agamben szerint „a döntő politikai konfliktus” mindig is az ember egyszerre állati és emberi mivoltából fakadt, és minden politikai vita ebből a konfliktusból vezethető le. Ennek a konfliktusnak a feltérképezése és megértése pedig mindenképpen szükséges ahhoz, hogy el tudjuk képzelni és le tudjuk írni a történelem utáni embert.
Paul Klee művészetével kapcsolatban először is azt kell megértenünk, hogy egy alkotó, aki annyira nehezen találta meg a saját képi nyelvét, miként maradhatott a gyorsan változó művészeti formaelvek ellenére is mind a mai napig megkerülhetetlen festő. A megértésben segítségünkre lehet a tény, hogy Klee műve nem meglepetésszerűen és közegtelenül jött létre, hanem több korszakos alkotóval folytatott, rejtett és nyílt vitában született. És legalább ennyire fontos az is, hogy Klee műve elválaszthatatlan az önreflexiótól, ami számos feljegyzésében, előadásában és naplóbejegyzésében érhető tetten. A feladat tehát az, hogy Paul Klee művészetének korokon átívelő jelentőségét és egyedülállóságát a filozófiai és művészettörténeti interpretáció ötvözésével ragadjuk meg.
Roland Barthes Világoskamrája, 1979-ben írt utolsó nagyobb munkája fotóelméleti alapmű. Az értekező próza és a szépirodalom határán mozgó írás szándékoltan ellenáll a műfaji besorolásnak, ami abból is következik, hogy a szerzőt alapvetően ez a kérdés foglalkoztatja: hogyan írható le a fotó mint médium egyszerre tudományosan, vagyis a maga általános jellegében, és a nézőjére gyakorolt mindig egyedi hatásában? Hogyan lehet megragadni a fotó „egyedi általánosságát”?
A Kijárat Kiadó és a Magyar Fotográfiai Múzeum gondozásában megjelent kötet nem csak új fordításban közli a világhírű esszé szövegét, hanem a francia eredetihez igazodva tartalmazza a teljes képanyagot, Barthes széljegyzeteit, a fejezetcímeket, valamint a hivatkozott fotótörténeti munkák és az említett fotográfusok jegyzékeit.
Ezek az írások a megértés és az értelmezés egymástól el nem választható lehetőségeit vizsgálják. Az elmélet próbája az alkalmazás, ennek során válik láthatóvá, hogy a művészetelméleti elgondolások mire és mennyire használhatók.
A művekhez fűződő viszonyunk – akarjuk vagy sem –, nem állandó, ezért azok a műalkotások is, amelyeknek látszólag jó ismerői vagyunk, hirtelen meglepetéssel szolgálhatnak.
Ám éppen az élteti a műértést, amikor a korábbi olvasatok repedései mentén valami olyasmi tör a felszínre, ami teljességgel váratlan.
A reneszánsz palotákban studiolonak hívták azt a helyiséget, amelyben a herceg a kedvenc festményeit gyűjtötte össze, hogy időről-időre közéjük elvonulva meditálhasson vagy olvashasson. Ez a könyv egyfajta studiolo a szerzője, Giorgio Agamben számára, aki filozófus szemmel veszi szemügyre kedvenc művészeti alkotásait.
Sportolni és sportot nézni nem ugyanaz, mégis van bennük valami közös. Mindkettő „elmerülés a koncentrált intenzitásban”, ez a Szépség a sportban című könyv alapvetése.
A kötet William Morris építészetről, iparművészetről, könyvdíszítésről, valamint társadalomról írott esszéinek és előadásainak válogatását tartalmazza. William Morrist (1834–1896) a viktoriánus Anglia leghíresebb polihisztoraként tarják számon: költői, írói és műfordítói munkássága mellett gyakorló iparművészként is jelentős életművet hagyott hátra. Művészeti életműve mellett Morris korának egyik legeredetibb gondolkodója volt, és ahhoz a John Ruskin nevéhez köthető irányvonalhoz tartozott, amely a társadalom megújítását az esztétikumon keresztül gondolta megvalósítani. Gondolkodásában így került központi helyre a dekoratív művészet és a kézművesség gyakorlata. A művészet kritériumának a munka közben átélt (szellemi és testi) élvezetet tette meg, és a szépséget ezen élvezet kifejeződéseként írta le.
“…a fémek gondosan megtisztított felületét valamilyen gyorsan száradó fehér anyaggal vonta be, erre rajzolta nagy műgonddal saját tervezésű kövérített és változatos mintákkal telített betűit, mintha csak saját arcképét fogalmazta volna bele mindegyikbe, rájuk lehetett ismerni messziről, és aztán a grafitvonal nyomán görbültek ki kis kerek fejű kézi vésői alól a parányi fémforgácsok. Biztos kéz kellett hozzá, mert aki aranyba ír, nemigen korrigálhat.”
A „Sálas” Multatuli klasszikus, Max Havelaar című regényének hőse, akinek vaskos csomagjából sokféle-fajta szöveg kerül elő.