Ottlik Géza egyik elbeszélője „egyszínű kobaltkékségként” próbálja megfogalmazni azt a megfoghatatlan érzést, amelynek irodalmi és festészeti ábrázolását művészi feladatának tartja. Mészöly Miklós esszéinek visszatérő témái az „atmoszféra” és a „közérzet”, amelyek nemcsak az emberi világérzékelés nyelvi eszközökkel visszaadhatatlan állapotaira utalnak, hanem nagy horderejű ismeretelméleti problémákat is jeleznek.