Mind a(z) 12 találat megjelenítveSorted by latest
Ez a kötet a Mészöly-centenárium alkalmából és azután keletkezett írásokból válogat. Leképezi a mészölyi életmű sokféleségét és összetettségét, így nyújtva tablót a megújuló Mészöly-recepció aktuális állásáról.
Ez a könyv négy Mészöly-regény térpoétikai elemzését tartalmazza. Mészöly Miklós az 1945 utáni magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotója, egyike azoknak, akik megadták a kezdőlökést a magyar próza háború utáni megújulásának. A magyar próza jelenére gyakorolt közvetett és közvetlen hatása óriási, mégis olykor nehezen megragadható. Ezért kerültek a kötetbe a nagyobb elemző fejezetek közé rövidebb összehasonlító fejezetek, exkurzusok, amelyek a jelen irodalmából vett példákon keresztül láttatják Mészöly regényeit és életművét, de főleg azt, hogyan éli a mészölyi poétika a maga – sokszor rejtőzködő, de mindig eleven – utóéletét a kortárs irodalomban. Így tekinthetünk vissza Bartis Attila “A nyugalom” című regényén keresztül “Az atléta halálá”-ra, Sándor Iván “A szefforiszi ösvény”-én keresztül a “Saulus”-ra, és így válhat a “Film” társszövegévé Zoltán Gábor “Orgiá”-ja, a “Családáradás”-é pedig Márton László “Árnyas főutcá”-ja.
A kötet az elmúlt három év tanulmányait és előadásait gyűjti egybe, melyek – a szerző érdeklődésének megfelelően – esztétikai és filozófiai kérdéseket tárgyalnak, hol inkább az elmélettörténet felől, hol pedig művek elemzésén keresztül. Központi kérdésük, hogy miként jelenít meg a kép, és miként jut kifejezésre valami a szóban, miben is áll a különbségük.
Cholnoky László egész életében kompromisszum nélkül adta át és adta el magát az irodalomnak. Néhány írása fontos részévé vált az irodalmi hagyománynak, egyedi helyet azonban a századfordulós és a két világháború közötti időszak igencsak eltérő irodalmi tereiben tett merész kalandozásai biztosítanak számára a magyar irodalom történetében. Nem az automatikus írást, hanem az automatizált szövegszerkesztési és szövegközlési gyakorlatokat fejlesztette tökélyre. Irodalmi munkálkodása különös és tanúságos kihívást jelentett az irodalmi mező számára. A végletekig próbára tette a minőségi irodalom intézményeit és közönségét, hogy mennyi apró trükköt, csalást és normasértést visel el az a rendszer, amely egyébként erőteljesen csábította a benne tevékenykedőket addig nem látott publikációs fogások alkalmazására. Az olvasó képet kap nem csak Cholnoky László, hanem rajta keresztül a kortárs szerzők karrierépítési lehetőségeiről is, olyan lehetőségekről, amelyeket az időszak közben kanonikussá vált szerzői is kihasználtak. Ezáltal kínál a kötet új szempontokat és érdekes perspektívát mind a 20. század első harmadának szerzőit kutató szakemberek, mind az akkori irodalmi élet színfalai mögé bepillantást nyerni kívánó olvasók számára.
A kötet az elmúlt három év tanulmányait és előadásait gyűjti egybe, melyek – a szerző érdeklődésének megfelelően – esztétikai és filozófiai kérdéseket tárgyalnak, hol inkább az elmélettörténet felől, hol pedig művek elemzésén keresztül. Központi kérdésük, hogy miként jelenít meg a kép, és miként jut kifejezésre valami a szóban, miben is áll a különbségük.
Újraolvasva Pálinkás Györgynek a 20. század utolsó évtizedében írott prózáját s mindazt, amit friss reakcióként olvasójából kiváltott, az a benyomásom, hogy nyelvi mívességével időközben csak a kiváló stiliszták, a régi magyar elbeszélő nyelvet jól ismerők stílusimitációi vetekedhetnek. Újabban akad ennek néhány kiváló példája.
Ottlik Géza egyik elbeszélője „egyszínű kobaltkékségként” próbálja megfogalmazni azt a megfoghatatlan érzést, amelynek irodalmi és festészeti ábrázolását művészi feladatának tartja. Mészöly Miklós esszéinek visszatérő témái az „atmoszféra” és a „közérzet”, amelyek nemcsak az emberi világérzékelés nyelvi eszközökkel visszaadhatatlan állapotaira utalnak, hanem nagy horderejű ismeretelméleti problémákat is jeleznek.
Ez a kötet egy nagyszabású tudományos vállalkozás eredménye. Világirodalmi horizontból rátekinteni egy korszak magyar irodalmára, lírájára és prózájára, és újat mondani ezekről – ez volt a célja annak a 2017-ben, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán rendezett négynapos konferenciasorozatnak, melynek résztvevői akadémikusok és egyetemi tanárok, hazai és határon túli bölcsészkarok oktatói, irodalomtörténész kutatók és doktorandusz hallgatók voltak. Az ott elhangzott előadások anyagát gyűjti egybe ez az egybefűzött kötetpár.
Kortárs folyamatokat értelmezni mindig kihívás, hiszen minél közelebb vagyunk időben egy jelenséghez, annál kisebb a rálátás lehetősége. Mégis az egyik legizgalmasabb dolog a jelenkor történelmét kutatni. A jelen irodalmáról adott diagnózis számos kérdésre keresi a választ. Milyen problémák foglalkoztatják a jelen szerzőit?
A kompozíció a történelem romjaiból építkezik, ezek a romok azonban nem magukban állnak, hanem a nyelv romjaivá válva a történelmet artefaktuális egységként teszik megközelíthetővé. Ezt a történelmet minden pontján a végesség, a töredezettség, a rommá válás fenyegeti, sőt szervezi, s végső soron az ősember „tűzkörében” ülő „rokontalanoktól” kezdve a tudományos-technikai világelsajátításig nem egyéb, mint az önmagától elidegenedő ember történelme. A költői szóban való önteremtés lehetőségével azonban, mely kivonja őt a gépiesség és a természettől örökölt múlandóság hatóköre alól, az ember egyfajta fölmentést vagy igazolást találhat önnön elidegenedésére és végességére, előállíthatja a sajátosan emberi igazságot.
A műhelymunka megismerése az opus belső irányai által kialakított viszonyrendszer kirajzolódását segíti, illetve az írásgyakorlatnak a beilleszkedését és magának a műhelynek a beillesztését abba a tágabb keretbe, amit a kultúra és a választott hagyomány kontextusa jelent. A Mészöly-művekben egy archaikus nyelvi, stilisztikai, historikus réteg működik, aminek következtében a magyar elbeszélő tradíció sajátos újraírásaiként értelmezhetők. Ezt a történeti és művelődéstörténeti anyagon, jelöletlen utalásokon kívül a korábbi korok nyelve és stílusmintái mint a szerző művében intenzíven ható ösztönzések is tanúsíthatják.A műhelymunka megismerése az opus belső irányai által kialakított viszonyrendszer kirajzolódását segíti, illetve az írásgyakorlatnak a beilleszkedését és magának a műhelynek a beillesztését abba a tágabb keretbe, amit a kultúra és a választott hagyomány kontextusa jelent. A Mészöly-művekben egy archaikus nyelvi, stilisztikai, historikus réteg működik, aminek következtében a magyar elbeszélő tradíció sajátos újraírásaiként értelmezhetők. Ezt a történeti és művelődéstörténeti anyagon, jelöletlen utalásokon kívül a korábbi korok nyelve és stílusmintái mint a szerző művében intenzíven ható ösztönzések is tanúsíthatják.
Dánél Mónika Csíkszeredán született 1976-ban. Tanulmányait a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte. Jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, 2015-től Bolyai János Kutatási Ösztöndíjas, 2014-től A másság terei. Kulturális tér-képek, érintkezési zónák a kortárs magyar és román irodalomban és filmben című nemzetközi projekt vezető kutatója. “Áttetsző keretek. Az olvasás intimitása” című tanulmánykötete Kolozsváron jelent meg 2013-ban. Újabb könyve a magyar neovantgárd alkotások poétikáját és az 1956-ban Nyugatra emigrált szerzők recepcióját irodalomtörténeti és ideológiakritikai szempontból vizsgálja.