Az irodalmi tér

Maurice Blanchot neve általában ismeretlenül cseng a magyar olvasó fülének. Pedig a huszadik századi francia irodalomfilozófia meghatározó alakja volt, aki szinte az egész huszadik századot átélte, munkássága olyan kiváló elmék vonzáskörében alakult, mint Georges Bataille és Emmanuel Lévinas, gondolatai felmérhetetlen hatással voltak a posztstrukturalista teoretikusokra, mindenekelőtt Jacques Derridára. Az az irodalmi tér, amelyet Blanchot most megjelent művében egyéb teoretikus munkáihoz hasonlóan bejár, az irodalmi nyelv mögötti egzisztencia hiányát jelöli. Művének középpontjában az irodalmi nyelv áll, melynek lényege a kettős tagadás, ennek mélyrétegeire ásva a gondolkodó előtt tudatosul a szó hiánya által elleplezett hiány. Filozófiájához sajátos nyelvet alkotott; már-már prófétikus hangvételű fejtegetései metaforikus nyelvhasználatában is visszatükröződnek, afféle egymásnak fordított tükrökként nyitva végtelen perspektívákat a gondolatnak. A heiddeggeri létproblémához hasonló kérdésfeltevéseiben Blanchot az irodalmi tapasztalatot a halálhoz hasonlóan valamiféle anonim passzivitásként határozza meg. Miként könyve záró soraiban írja: A vers… a magány szegénysége. E magány a jövő megértése, ám tehetetlen megértés: prófétai elszigeteltség, mely az időn innen mindig a kezdetet hirdeti.